Rovarász elődeink

Issekutz Laci bácsi az egykori kertészeti egyetem rovartani tanszékén

Érdekes, hogy bizonyos dolgoknak milyen hosszú időre van szükségük (akár 20 év is!), hogy „beérjenek”. Még otthon, Erdélyben, a hetvenes évek közepén hallottam először, román lepkész mentoromtól (Moldoveanu Mihai) az „Issekutz” nevet, egy kis boglárka, az Aricia artaxerxes issekutzi révén. Arra is emlékszem, hogy mennyire tetszett neki ennek a névnek a hangzása, milyen sokszor elismételte (nem tudtuk, hogy örmény név!).

1. ábra.  Aricia artaxerxes issekutzi (Balogh, 1956) – bükki szerecsenboglárka  (fotó: Hudák Tamás). Forrás: http://www.macrolepidoptera.hu/lepke/Aricia-artaxerxes-issekutzi_hun

2. ábra. A bükki szerencsenboglárka szárnyfonákjának rajzolata. Varga Zoltán (1960, p. 443, Fig. 3) munkája. 

Ezért is volt számomra meglepetés, amikor megtudtam 1989-ben, hogy a legsötétebb sztálini diktatúra idején, itt talált menedékre Balás Géza jóvoltából, a rovartani tanszéken, ahová én is kerültem. Issekutz Laci bácsi nevét, ahogy kollegáim, kortársai emlegették, áhítattal olvastam egy-egy feltűzött lepke alatt a tanszéki „törzs-gyűjteményben”. Sokáig azt hittem, hogy a fél folyosót beborító bemutató dobozok is az ő alkotásai, de aztán kiderült, hogy azokat maga a tanszékvezető (Balás Géza) készítette, nagy műgonddal.

Aztán gyorsan „elrepült” 20 év, és egy a lepkész levelezőlistán megjelent mondat kellett ahhoz, hogy végre utánajárjak az Issekutz Laci bácsival kapcsolatos emlékeknek. Mivel a kollegáim közül már senki sem ismerte személyesen, olyanokat kellett keresnem, akik munkatársai voltak, még ismerhették a tanszékről, és hát még élnek…

A tanszéken több „legenda” is keringett róla, de mint aztán kiderült, két személy sorsa keveredett ezekben a történetekben: a két „Laci bácsi”, Csonka László sorsa és az Issekutz Lászlóé.

Mivel egyetlen felvételt sem tudok, amelyen szerepelne, megpróbáltam az Internetet segítségül hívni. Mint kiderült, az „Issekutz” találatok száma nem is kicsi, na de pont Laci bácsiról, egyetlen képre sem bukkantam. Találtam viszont egy ígéretes forrást: dr. Issekutz Saroltát, akit nemcsak mint „névrokont”, hanem mint a Magyar Örmény Társaság elnöknőjét is kérdezhettem. Ő, mint „rovarászt” nem ismerte, de mint „ügyvéd” azt mondta, hallott róla, sőt, egy fiatalkori képet is ígért. De teltek a hónapok és végül sem képpel sem adatokkal nem tudott szolgálni.

Issekutz László, 1954 (Fotó: Gozmány L., MTM gyűjteménye)

(Megjegyzés: a képet Katona Gergely szíves közreműködésével Fazekas Imre helyezte el 2017.10.29-én.)

A munkatársak közül először Kosztarab Mihálynak (84 éves) írtam, kérve, hogy ossza meg velem az emlékeit Laci bácsiról. Sajnos, csak nagyon kevés információval tudott szolgálni. Idézek az e-mailjéből:

„Így röviden annyit, hogy Laci bácsi jó barátom volt. Segitett a német nyelvű dolgozataim korrigálásánál. Tőle vásároltam Tili részére egy svájci órát amely meg mindig működik. A tanszék részére gyönyörű kiállítási anyagokat készített*, melyek még mindig a kirakatban vannak. Segítségével szerveztünk rovartű szállítmányt a pesti múzeum számára. Leveleztem Laci bácsival miután Ausztriában „jószágigazgató” lett (1956) egy nagy gazdaságban. Laci bácsi nagy lelkű volt, mindig segítőkész és csak jókat tudnék róla mondani.”

Gondoltam, átolvasom az „Erdélyi gyökerek”-ben azokat az oldalakat, ahol az 56 előtti éveket eleveníti fel, hátha ott ráakadok valamire, de sajnos csalódnom kellett, egy fél mondat sem szólt róla.

A Szabóky könyvben, ami ma már nélkülözhetetlen, ha valaki kárpát-medencei lepkészekről keres adatokat, több pontatlanságot is találunk vele kapcsolatban. A legtöbben arra kapták fel a fejüket, miszerint a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen dolgozott volna. Ez a félreértés abból adódhatott, hogy 1945-52 között a kertészettudományi kar, és benne a mai rovartani tanszék, Gödöllői Agrártudományi Egyetemhez tartozott. De amikor Issekutz Laci bácsi idekerült, már nem.

3. ábra. Nappali lepkék a rovartani tanszék gyűjteményében

A legtöbbet végül a „fiatalabb” egykori tanársegéd, Jenser Gábor mesélte el erről az időszakról. Interjú formájában írom le, amit megtudtam tőle:

„ Ügyvéd volt. Én sokat beszélgettem a Laci bácsival, jártunk ki lepkészni is. Egy két éjszakai lepkészésre elkísértem. Ő ügyvédként a felső tízezer birtok és válási ügyeit intézte. Csak olyan elejtett szavakból tudtam meg, hogy például amikor a Festetics-ékkel tárgyalt, akkor azok Horthyról csak úgy beszéltek, hogy a „tengerész”. Aztán a háború alatt katonatiszt volt, ezt onnan tudom, hogy egyszer mesélte, ilyen állomás tiszt lehetett, akkor minden állomáson volt beosztva egy tiszt, aki ott felügyelt és két megjegyzése is volt, ezzel kapcsolatban, hogy amikor a zsidókat vagonírozták be, az egyik tiszttársa nagyon „nyüzsgött” ott. Figyelmeztette, hogy „vigyázz, ebből még bajod lehet”, aztán többet már nem nyüzsgött. Szóval, ilyen elejtett megjegyzéseiből tudok erről.

- De a későbbi feleségét nem az állomáson ismerte meg?

- Nem, nem, azt még előtte ismerhette. Az V-ik kerületben a Fehérvári utcában volt a lakása, ott bújtatta, aztán amikor vége lett a háborúnak, el is vette feleségül, és együtt is éltek. Gyerekük viszont nem volt, ilyesmit sosem említett.

- 1945 után egy darabig még praktizálhatott, de aztán bevonták (megvonták?) az ügyvédi engedélyét. Ezután hosszabb ideig az ISzEI-nél volt, az iskolai tanszer ellátónál, ott valami nagy disznóság történt, valami gazdasági ügy, az egészet felszámolták és akkor került Laci bácsi a tanszékre.

- Akkor onnan származik a rutin, amivel a most is kiállított bemutató dobozokat készítette?

- Nem, nem, azok mind a Balás Géza munkái, Issekutz Laci bácsi csak preparált.

- Az összes dobozt a tanszékvezető készítette???

- Az összest! Onnan tudom, hogy én is segítettem neki ebben. Balás Géza rengeteget morfondírozott azon, hogy egy-egy dobozba mit tegyen, hogyan rendezze el, egy-egy kárképért rohangáltunk össze vissza, hogy beszerezzük, majd pedig finom homokban szárítottuk. Laci bácsi helye ott volt, ahol most a tanszékvezetői szoba van, akkor az egy nagyobb teremnek volt a vége. Csak lepkéket preparált, az volt a feladata, hogy a tanszék lepkegyűjteményét gyarapítsa. Akkor próbálkoztunk azzal, hogy egy-egy értékesebb lepkéért, külföldről könyveket szerezzünk. Emlékeszem egy ilyen kiszállásunkra Debrecen mellé, ahol Leucographa-t mentünk gyűjteni.

4. ábra. Részlet a bagolylepke gyűjteményből

- De a tanszéknek addig is volt gyűjteménye, ő csak kiegészítette?

- Igen, voltak régebbi gyűjtések is, de Laci bácsi tette rendbe az egészet, tulajdonképpen ő állította össze abban a formában, ahogy most is látható.

- És amikor Észak-Erdély visszakerült, az ő elbeszéléséből tudom, ő Nagybánya körül azért bérelt egy erdőt, hogy ott nyugodtan lepkészhessen, senki se zavarja. Mesélte, hogy mennyit bosszankodott, mivel később bevezették az éjszakai elsötétítést, ő meg bérel egy erdőt és nem lámpázhat benne…

- Tehát akkor, ő mint preparátor dolgozott itt a Rovartani tanszéken. Akkor az legenda, hogy a tanszékvezető néha felkérte gyakorlat ill. előadás tartására?

- Nem, nem, ez csak legenda. Ha néha Balás Gézának úgy fájt a feje, hogy az előadást nem tudta folytatni, vagy megtartani, akkor vagy Miskának (Kosztarab), vagy nekem szólt. Megcsinálta azt, hogy bementem vele az előadására, tartja az előadást, majd hirtelen azt mondja, „úgy fáj a fejem, innentől a tanársegéd úr folytatja…”. A frász jött rám ilyenkor!

- Tehát akkor 1952-től volt itt a Tanszéken.

- Igen, ez a legvalószínűbb. Amikor én a diplomamunkámat készítettem 1953-ban, Laci bácsi már itt volt. Tehát jó az 1952-es dátum. Balás Gézának ajánlotta valaki, nem ismerte előtte. Aztán így került még ide az Endrődi Sebő és a Csóka Laci bácsi is.

- Na, a Csóka Laci bácsival kapcsolatos információkat szokták még az Issekutzéval összekeverni…

Csóka Laci bácsi jogot végzett, a közigazgatásban dolgozott 1945 előtt. Debrecen alpolgármestere volt, aztán amikor Észak-Erdély visszakerült, Szatmárnémeti polgármestere lett. Még mielőtt a front elérte volna Szatmárnémetit, Debrecenbe költözött, de a románok kikérték és 4 évre ítélték. Utána átjött Magyarországra, ahol ismét letartóztatták és itt is ült vagy 4 évet, mindenféle bírósági ítélet nélkül. Aztán egyszer csak hívatta a börtönparancsnok, azzal hogy „maga meg mit keres itt?” Így szabadult. Márk Gergely rózsakertészetébe, Téténybe vették fel napszámosnak. Aztán egyszer felkereste Gergely a Balás Gézát, jóban voltak, hogy „Géza úgy tudom, Szatmárnémetibe való vagy. A volt polgármesteretek most nálam kapál a rózsakertben, ne engedjük! Nálad biztosan jobb helye lenne, és tudását jól tudnátok hasznosítani”. Volt egy takarítónői státusz, arra vették fel. Mivel Budapesten nem lakhatott (ki volt utasítva!), Szentendréről járt be minden reggel 7-re, kopott, bársonygalléros kabátjában. Kilencre kitakarította a tanszéket, majd pedig odajött hozzánk, hogy „tanársegéd urak, miben segíthetek”? Csóka Laci bácsi angolul, németül, franciául írt, beszélt, fordított oda-vissza, fotózott is, sokat segített nekem és a Miskának.

- Na, akkor a Miska összetévesztette őket, mivel nekem azt írta, hogy az Issekutz Laci bácsi lektorálta a német cikkeit.

- Nem tévesztette össze, Issekutz Laci bácsi nagyon jól tudott németül. Sokszor segített a leveleimnek a javításában.

- Volt a főiskolának egy hírhedt személyzetise, Halászné, állítólag Rákosi személyes ismerőse, barátja, irgalmatlanul féltünk tőle. Csóka Laci bácsinak az volt a tragédiája, hogy 1956-tól a szerződését évente újították meg. 1957-től a kommunisták kezdtek magukhoz térni, engem 1958-ban küldtek el, Csóka Laci bácsinak pedig nem akarták a következő évre, 1959-re meghosszabbítani a szerződését. Ekkor a Balás Géza elkezdett írni az írógéppel egy levelet, amiben megindokolta, hogy miért kéne meghosszabbítani a szerződést. De közben elment ebédelni, a félig megírt levél pedig benne maradt az írógépben. Amíg távol volt, Cs. Laci bácsinak szüksége lett volna valamiért az írógépre, bement, hogy elvigye, és akkor tudta meg, hogy nincs állása. És akkor én nem is tudom, tapasztalatlan voltam? A lényeg, hogy nem vettem észre, hogy amikor kifejtette nekem, hogy „ha te sem találsz állást, akit ez a rendszer képzett, akkor hogy találhatnék én? Ha én elmegyek fizikai munkára, akkor egy fél éven belül emberi roncs lesz belőlem, és akkor ott leszek a felségemnek, a családomnak a nyakán. Én ezt nem vállalom!”. És én ekkor nem fogtam fel, hogy tulajdonképpen ezzel mit is akart mondani. Kimentem valamiért a városba, és amikor jöttem vissza, mondták, hogy Laci bácsi öngyilkos lett. Nikotint ivott. Én voltam akkor a leltárfelelős, én feleltem a mérgekért is. A rendőrség ezek után grammra lemérte a nikotint! Laci bácsi hagyott egy kézzel írott levelet, amelyben leírta, hogy a leltárfelelős tudta nélkül vett a nikotinból… A rendőrtiszt mondta nekem, hogy „tudja, magának nagy szerencséje van, hogy Csóka László kézzel írta meg azt az igazoló levelet, mivel ha géppel írja meg és „csak” aláírja, akkor még bajban lenne”. Volt egy másik levele is, egy igazi búcsúlevél, ami úgy kezdődött, hogy „Megelégeltem az állandó általánosítást, hogy azért, mivel polgármester voltam, folyamatosan szenvednem kell, ebből elegem van…” És ezek után bement a második emeleti WC-be és az egyik fülkében megitta a nikotint. Ott halt meg, ott találtunk rá. Annyira precíz ember volt, hogy még egy papírlapot is helyezett a földre, hogy az üres fiolát arra helyezze…

- Hát ez egy igen szomorú történet…

- Issekutz Laci bácsi nagyon szerényen élt a preparátori fizetéséből, de valahonnan Svájcból, rendszeresen kapott karórákat, azokat adogatta el. Én is vettem belőle.

- Miska is írta, hogy a feleségének akkor vásárolt karóra még ma is működik!

- Issekutz Laci bácsi nem akart elmenni. Igaz, Miska sem, aztán mindketten elmentek. 1956. november közepén még együtt beszélgettünk itt a tanszéken és mindnyájan azt mondtuk, hogy nem megyünk sehová. Mint később, amikor egyszer meglátogattam, mesélte, az egyik volt kliense meghívta Ausztriába jószágigazgatónak. Még kocsit is küldött, akkor még lehetett, az vitte ki Laci bácsit és a feleségét. A gyűjteményét az állattárra (MTM) hagyta. Mikor 1969-ben ösztöndíjjal kinn voltam Bécsben, akkor felkerestem. Bécsben lakott, onnan intézte az ügyeket. Ekkor mondta, hogy „meg voltam győződve, hogy te ki fogsz jönni és Miska pedig nem. Járt itt egy entomológus csoport aki rovarász szakembert keresett. Én téged ajánlottalak nekik, úgy hogy, ha kijöttél volna, a következő géppel repültél is volna Amerikába”.

- Ez azt jelenti akkor, hogy 4-5 évig voltatok munkatársak?

- Igen. Péntekenként, amikor volt rovartani ülés, Sebő, Issekutz Laci bácsi, én és a Miska együtt mentünk az ülésekre. Másnap, akkor még a szombat munkanap volt, ők ketten behúzódtak a kuckójukba és „kiértékelték” az előző nap hallottakat. Hogy melyik előadásban mi volt a jó, mi a rossz. Mi Miskával, tanársegédek, tátott szájjal figyeltünk… Akkor a Nemzeti Múzeum könyvtárában voltak az ülések, legfeljebb 30-40-en gyűltünk össze.

- Ma sincsenek sokkal többen a rovartani üléseken….

- Akkor az többnek tűnt. Volt ott egy hosszú, nagy ovális asztal, a körül ültek a „nagy öregek”. Aztán voltak még székek a fal mellett, azokon mi. Emlékszem ott ült a leghátsó sarokban az Erdős Józsi bácsi, a ….plébános, aki a kalcididákkal foglalkozott, aztán az nagyokat hortyogott… Sokat segített a kapcsolatok építésében, hogy mi a Laci bácsiékkal mentünk mindig az ülésekre, egy kicsit úgy néztek ránk, mintha a Laci bácsi „tanársegédei” lettünk volna…

- Az egyik irodalmi forrás azt írja, hogy 1952-ben nyugdíjba vonult.

- Á, nem, hogy vonult volna nyugdíjba 53 éves korában? Megvonták az ügyvédi engedélyét, ekkor került a tanszerellátóhoz.

- Azt írja Csaba a könyvében, hogy, idézem: „Időközben engedélyezték neki, hogy a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen állattani gyakorlatokat vezessen”…

- Nem, nem Issekutz Laci bácsi sohasem oktatott. Talán Sebő Laci bácsit egyszer megkérte a Balás Géza, hogy tartson valamelyik bogárfajról vagy csoportról valamit. Ha az öreget helyettesíteni kellett, akkor vagy én vagy a Miska vagy Jobbágyné helyettesítettük. Elmondható, hogy 1956 nyaráig egy nagyon komplett rovartani tanszék voltunk. Mondták is, hogy meg kéne írnom, hogy „Volt egyszer egy rovartani tanszék…”

Irodalom

Bognár S. 1994: A magyar növényvédelem története a legrégebbi időktől napjainkig (1030-1980). – Mosonmagyaróvár, pp. 673-674.

Haltrich A. 2013: Rovarász elődeink: Issekutz Laci bácsi a Rovartani Tanszéken. - Rovarász Híradó 70: 3-6.

Kosztarab M. 1999: Erdélyi gyökerek”. - Püski. Budapest.

Szabóky Csaba (2007): A lepkészet története Magyarországon. - Budapest, pp. 58.

Varga Z. 1960: Vizsgálatok az Aricia allous Hb. (Lep.) kárpátmedencei és balkáni formáin. - Folia Entomologica Hungarica XIII: 441-458